Három Bethlen Katám volt (úgy indul, mint egy népmese, és talán az is – színházi népmese, több mint negyven évet ölel fel). Kocsis Pista remekművét (Az újrakezdő – Árva Bethlen Kata) 1975 tavaszán rendeztem először Győrben. Ez volt a monodráma magyarországi ősbemutatója. A Korunkban megjelent darabot a csodával határos módon „csempésztem” át a román határon (Kocsis akkor még ott élt), magyar nyelvű román kiadványt tilos volt áthozni, de amikor a román határőr meglátta a folyóirat belső oldalán az életnagyságú Ceausescu-fényképet (erre hivatkoztam), némi tanácstalanság után utamra engedett.
Bethlen Katát, a Győri Kisfaludy Színház akkori első számú színésznője, a minden tekintetben csodálatos Spányik Éva játszotta. Félek, hogy neve lassan feledésbe merül, ezért muszáj róla pár dolgot felidézni. Éva akkoriban a vidéki magyar színjátszás egyik kiemelkedő alakja volt, Jelentős életmű, fantasztikus szerepek álltak már mögötte, számos vidéki színház (Debrecen, Pécs, Miskolc, Veszprém) küzdött érte, 3 évet a Vígszínházban is eltöltött (Latinovits partnereként debütált egy Kundera-darabban), de mert nem akart a kulisszák mögötti szerep-harcokban részt venni (leginkább Ruttkai Évával konkurált), onnan is önként távozott. Igazi királynői alkat volt: sudár termete, érdekesen szép arca, ragyogó alakja és hatalmas belső ereje mindenütt főszerepekre predesztinálta. Nekem ez volt az első rendezésem. A nálam több mint 20 évvel idősebb (23 éves voltam), valóban pályája csúcsán lévő színésznő (előző évben lett érdemes művész), olyan szakmai felkészültséggel, olyan alázattal és annyi szeretettel fogadott el engem, a pályakezdőt (akkor még csak színész-diplomám volt), hogy rendezői „felavatásomra” még ma is csak mámorosan tudok visszaemlékezni. Ritka tehetségű, különleges egyéniségű, fanatikus szorgalommal és pontossággal dolgozó, elkötelezett művész volt. Mindenkit lenyűgözött a szerepben. Igazi tragikaként tündökölt, ő volt az az erdélyi nagyasszony, akit Kocsis Pista ilyen remekül megálmodott. Debrecenben ’80-ban, némileg kibővített változatban, újra megcsináltuk. Ebben az évben a Gyöngyösi Monodráma Fesztiválon díjat nyertünk vele. Az életben is elbűvölő volt. Morális tartása. erős igazságérzete, meg nem alkuvó maximalizmusa, szókimondó őszintesége a környezetét gyakran próbára tette. Azt mondják, nehéz ember volt (a nagy egyéniségek már csak ilyenek), de én ezt sohasem éreztem. Nagyformátumúsága mellett volt benne valami megejtő infantilizmus, játékosság. Isteni humora volt. Nagyon mély barátság alakult ki köztünk, és ez 2012-ben bekövetkezett haláláig tartott. Megismertük egymás családját, szeretteit, kerestük egymás társaságát (még szerelmi pletykák is keringtek rólunk, aminek persze semmi alapja nem volt). Sajnos az utolsó évtizedekben már nem volt lehetőségünk együttdolgozni, de ő végig figyelemmel kísérte a pályámat, gyakran nézte az előadásaimat. Be kell valljam, némileg elfogult volt velem. Senkitől ennyi szeretetet nem kaptam a pályán, mint tőle, és máig bizonytalan vagyok abban, hogy ő mennyit kapott tőlem. Sokat köszönhetek neki, rettenetesen hiányzik.
1994-ben, a rendszerváltás új nézőpontjából, a pécsi Művészetek Házában fogalmaztam újra a darabot, egy nagyszerű pécsi színésznővel, Nagy Évával a címszerepben. Ez az Éva is gyönyörű volt, királynői és kiváló tehetség. A pécsi Nyári Színházban játszott leginkább, de hívták az ottani Nemzetibe is. Remek volt a szerepben, de sajnos csak keveset játszottuk az előadást. És persze vele is barátok lettünk, kár, hogy nagyon régen nem láttuk egymást.
A reformáció 500. évfordulója kínálta az alkalmat, hogy újra Kocsis remekművéért nyúljak. Ehhez persze meg kellett keressem napjaim Bethlen Katáját. Sokat töprengtem, és azt hiszem, végül rátaláltam. Gubík Ági korosztályának egyik legkiemelkedőbb színésznője. Gyakorlatilag mindent tud a szakmáról. Mindez szerénységgel, alázattal és rendkívüli nyitottsággal párosul. Alkata jelentősen eltér korábbi hősnőimétől. Sudár. karcsú törékenysége egyaránt képes megidézni a szinte gyermek Katát, és a későbbi, az egész Habsburg birodalommal oroszlánként megküzdő erdélyi nagyasszonyt. A nagyformátumúság, a szinte korlátlan belső erő őt is jellemzi. Ezer színe van, káprázatosan játszik a hangjával, testével. Kislányos bájával, szüntelenül villódzó nőiességével mindenkit lefegyverez. És bár rendkívül leterheltek voltunk mindketten a próbaidőszakban (más előadásokat is kellett próbálnunk, játszanunk), eszményien dolgoztunk együtt. Ismeretségünk rövidsége miatt még nem hízeleghetek magamnak azzal, hogy barátok vagyunk, de, remélem, előbb-utóbb azok leszünk.
A mostani, harmadik bemutató döbbentett rá arra, hogy milyen jelentős írásművel kötöttem össze az életem (pályámnak több mint negyven évét íveli át: az első Katám több mint 20 évvel volt idősebb, a harmadik több mint 20 évvel fiatalabb nálam). A darab üzenetei, drámai főhangsúlyai a jelenlegi magyarországi helyzet által kiváltva, áttranszponálódtak, új érvényességgel erősödtek fel, és egyszersmind arról győztek meg, hogy Az újrakezdő immár klasszikussá válva, bármikor naprakészen életre kelthető, korszakos magyar drámaként foglalja el helyét színházi világunkban.
Kedves (még hál’ istennek jó egészségnek örvendő) Katáim, ugye megértitek, hogy ezt a mostani előadásunkat a csodálatos emlékezetű Spányik Évának ajánlom.
Szerző: Vas Zoltán Iván
