2018. szeptember 10. írta: Tesla Teátrum

Hosszú az út a premierig

Egy békés-megyei kis faluban nőttem fel. Gyerekként az amatőr színjátszó csoport jelentette a legnagyobb örömet számomra és az olvasás. Nem voltam tisztában a színházi világ mögött rejlő nehézségekkel. Talán ez volt a legszebb, ez a naivitás, amivel belevágtam. Amíg gyermekként benne voltam a társulatunkban, nem okozott nehézséget a játék, hiszen a játékosság mindenkiben megvan. Amint arra készültem, hogy hivatásommá váljon a színészet, azonnal súlyos terheket rótt rám napi szinten a megfelelés az iskolában. Elég tehetséges vagyok-e, jó vagyok-e az aktuális szerepeimhez, stb? Aztán rájöttem, keresnem kell magamnak egy olyan közeget, ahol hozzám hasonlóan gondolkoznak a színházról, ahol egy olyan mestertől tanulhatok, akire felnézek, akinek feltétel nélkül elfogadom a látásmódját, az instrukcióit. Így találtam rá a Rátkai Márton Színházi Műhelyre. Egyszer csak éreztem, hogy megérkeztem oda, ahol meg tudom tanulni ezt a mesterséget. Tele voltam gátlásokkal, nem mertem felvállalni magamat, de a színészet iránti vágyam erősebb volt annál, minthogy feladjam. Kiderült, hogy ez egy szakma, ami tanulható (beszéd, színészmesterség, ének, tánc), a tehetség egy állapot, amit sajnos el is lehet veszíteni (pl.: ha az ember nem jó közegben van, egy tehetséges ember sem tud jó lenni, ha egy tehetségtelen produkcióban van jelen, vagy játszik huzamosabb ideig). A színház lassan életerőmmé vált, ahogy fokozatosan kialakult a színész személyiségem. Folyamatosan játszottam és játszani is akartam, enélkül félembernek érzem magam ma is.

Egy darab színpadra állítása , vagyis a próba-folyamat, a színházi munka legizgalmasabb része. Az olvasópróbán megkapjuk a szövegkönyveket és elolvassuk a darabot. Amíg nincs szereposztás, addig tűkön ülök, vajon mit fogok játszani, de itt már nincs bennem félsz, hogy meg tudom-e csinálni. Belevetem magam a munkába, és Iván (ő a mi mesterünk, Vas-Zoltán Iván) határozottan irányít ebben a kreatív folyamatban. A következő izgalmas fázis, amikor lerendelkezzük a darabot, ez a rendelkező próba. Megismerjük a díszletet és - immár a színpadi térben - a jeleneteken áthaladva, a rendező elhelyezi a színészeket a darab menetében. Közben közös elemzés folyik, a színész keresi a szerepén keresztül az igaz szituációkat, amikben hitelesen el tudja játszani majd a szerepet. A rendezővel közösen megismerjük a szerepek viszonyrendszerét. Itt még szövegkönyvvel a kezünkben olvassuk a darabot, esetleg lejegyezzük, hogy ki hová megy, mindenki beírja a példányába. Én nem szoktam, mert fejben megjegyzem, amire meg nem emlékszem jól, abban segít az asszisztens.
Ezt követi az emlékpróba. Amikor lerendelkeztük az egész darabot, akkor elkezdjük kidolgozni. Felelevenítjük a szituációkat, amit a rendelkező próbákon nagy vonalakban megcsináltunk. Egy színész fontos képessége kell hogy legyen, a rögzítés. Azon szerencsések közé tartozom, aki nagyon gyorsan rögzít, ezalatt a szöveget is meg szoktam tanulni. Ezt követően úgymond „szétszedjük” a darabot, részpróbákat tartunk a jelenetekből. Itt nyílik lehetőség új ötletek kipróbálására rendező és színész számára egyaránt. Számomra ez a legkreatívabb fázis. Ilyenkor már tudjuk a szöveget és biztonsággal mozgunk a darabon belül és jöhet a kreativitás. Azután összpróbák sorozata következik, amikor egyben lemegy az egész darab, itt derülnek ki a hibák, hol kell javítani, változtatni. Bejönnek a jelmezek, a kész díszlet, a zene, és a világítás. Ezek már nagyon sokat segítenek a színésznek. Majd jön a főpróbahét, amikor dupla próbák vannak, délelőtt és este vagy akár egész nap. Ez a végső hajrá. Ezt zárja a nyilvános főpróba, amikor már közönséget is fogadunk. Itt le tudjuk szűrni, hogy ülnek-e a poénok, azaz tetszik-e a közönségnek. Ez egy vígjáték szempontjából különösen fontos, de bármilyen előadás szempontjából is, az első találkozó a közönséggel mindig izgalmas, akár a premier.